twmmy58: május 2010

Emlékezzünk rájuk

Az életünket megváltoztató pillanatok ritkán történnek úgy és akkor, ahogyan várjuk őket. Szinte klisészerűen tisztán emlékszem szeptember 11-re. Végignézheted a szüleid által készített többszáz fényképet úgy, hogy semmi nem ugrik be róluk olyan gyorsan és tisztán, mint az, hogy hol voltál és mit csináltál, amikor az ikertornyok ledőltek. Én is emlékszem erre a pillanatra. Természetellenesen nyugodtan álltam, ahogy a nagy fekete rádió az osztályteremben közvetítette az eseményeket és ezalatt az osztálytársaimmal kérdőn néztünk a tanítónkra, hogy ez most valami bolond vicc, vagy az óra része.

Minden megerősítés helyett annyit mondtak, halkan, majdnem kísértetiesen, hogy megtámadtak minket és folytassuk úgy a napot, mintha csak egy lenne a többi közül.

Még most sem értem meg a logikát emögött a kijelentés mögött. Aznap mégis így tett mindenki az iskolában. Tudom, hogy a magunk módján így mondtuk ki: „Nem veszitek el az életeinket. Nem törtök meg minket.” Gyerekként nem értettem, miért ez a kiállás, de megbíztam a felnőttekben, hogy ők tudnak kezelni egy ilyen, megfoghatatlan eseményt. Most, hogy idősebb lettem, elkezdtem kétkedni abban, hogy helyesen kezelték a 9/11 jelentette sokkot és a fájdalmat. Számomra az igazi fordulópont nem olyan, ahogyan a filmek vagy könyvek leírják. Ahogy már mondtam, úgy számítasz az élet fordulópontjaira, ahogyan a társadalom elvárja tőled, hogy számíts rá. Talán ezekre: végzős bál, ballagás, főiskola, az első autó, az első igazi kapcsolat. Akármennyi dologra emlékezni fogsz, amennyire emlékezni kell, mert ezt mondták neked. A dolgokra, amelyek a személyiségedet alakítják.

Ezek azok az események, amelyek soha nem hatottak meg igazán, mert bár volt jelentőségük, mégsem változtattak meg legbelül. Ugyanolyan voltam, mint amilyen vagyok. Az élethez való hozzáállásom nem változott. Őszintén szólva, annyira felkészítenek ezekre a nagy eseményekre, hogy már szinte át is élted őket, mielőtt megtörténtek volna. Túlexponáltak. Lejárt dolgok.

Egészen odáig, amíg nem láttam egy bizonyos filmet – amely nem a legtisztességesebb módon kezeli a témát – nem éreztem, amit igazán éreznem kellett volna sok évvel ezelőtt szeptember 11-én. Sokak számára furcsa lehet, de csak a Remember Me után értettem meg, ha csak kicsit is, azt, hogy milyen hatása volt az akkor történteknek azokra, akik átélték, és ez örökre megváltoztatott. Ezért szomorít el, hogy ennyire széttépik és semmibe veszik ezt a filmet.

Dick Hebidge szerint a hegemónia bizonyos társadalmi csoportok szövetsége azzal a céllal, hogy irányítson nagyszámú alacsonyabb rendű csoportokat manipulatív eszközökkel és elhitesse, hogy a rájuk alkalmazott ideológia természetes és „helyes”. Pontosabban, amit helyesnek kell, hogy tartsanak. (15-16) Ez akkor vált fényesen világossá előttem, amikor elolvastam az általános reakciókat a Remember Me-ről. Herbert Gans szerint a média negatív hatását a közönségre megerősítik a kritikus hangnemű vélemények, bár ezt nem támasztják alá kutatások. (54) A fimet ízekre szedő kritikusoknak ez az egyik fő érvük. Gans azt is felhozza, hogy erős ellenszenv figyelhető meg a tömegkultúra kritikájában. (64) Itt figyelhető meg a kritikusok által leírt vélemények és a közönség jellemző reakciója közötti közvetlen kapcsolat. Amikor láttam a filmet, egyáltalán nem tudtam arról, mekkora siker, avagy bukás lehet belőle. A háttérben rejlő részletekkel csak akkor kezdtem foglalkozni, amikor különböző források, mint a rotten tomatoes vagy az IMDB lehúzták a filmet. Ugyanakkor a társadalom nagyobb részét kitevő mozilátogatók olyan ajánlásokat, és lelkendező beszámolókat írtak a történetről, amilyeneket évek óta nem olvashattunk. Valami nem stimmelt. Amikor láttam már a filmet, nem értettem a kritika reakcióját, egész odáig, amíg el nem olvastam Gans és Hebdige könyveit. Most már értek mindent.

Nem lehet tagadni, hogy a Remember Me ellentmondásos fogadtatását a film vége okozta. Mégis vannak kulcsfontosságú tényezők, amelyek eltávolítják a mozit a kritikusoktól a nézők felé.

A film jórészt arról szól, hogy belekeveredünk Tyler Hawkins életébe, egy átlagos egyetemistáéba, aki többé-kevésbé elveszettnek tűnik, amikor az életben való helyéről van szó. Első pillantásra nem ő a tipikus vezető szereplő, akit már az első 10-15 percben bemutatnak. Semmi olyan nincs, amiről őszintén kimondhatnánk, hogy kiemelné a tömegből, és úgy hiszem, ez az első ellentmondás a film minőségét illetően. Amikor lenyűgőző filmekről van szó, mindig előkerül egy hős, egy különleges személy, akire hasonlítani akarunk, bármilyen elképzelhetetlen is. Gondoljunk a Rettenthetetlenre, a Star Warsra, a Rockyra, a Gladiátorra vagy bármelyik filmre, ahol a főhős olyan ember, akiben rejtőzik egy különleges képesség, amelytől önmagukká válnak. Egy közülünk, aki a társadalom fölé emelkedik és hőssé válik bizonyos szinten. Ez az, amit megmondtak, hogy el kell várnunk és ez az, amire már felkészültünk, hogy várjuk. Ez a koncepció, amelyet annyira istenítenek a kritikusok és a nekik hívő közönség, sehol sem található meg a Remember Me-ben. Amit látsz, azt kapod, szó szerint. Tyler első mondata a filmben meghatározza az alaphangulatot és már tudhatjuk, hogy valami mást fogunk kapni. „Gandhi mondta egyszer, hogy bármit csinálsz az életedben, az jelentéktelen lesz, mégis nagyon fontos, hogy megtedd... kezdek egyetérteni az első részével.”

Ez nem egy olyan személy jellemzése, akivé szeretnénk válni, vagy olyasvalakié, aki túljutott valami nehézségen, hogy feljusson valahová. Ez Tyler, egy általános személy, akit majdnem felfalt a bátyja elvesztése és az apja elutasítása okozta fájdalom. Napról napra él, sodródik, éli az életét, ahogy a legtöbbünk teszi. Nem igyekszik levonni nagy következtetéseket, nem akar jobb emberré válni, bizonytalan a jövőjével kapcsolatban és nincs semmi kivételes cél a szeme előtt. Ez olyan, ami nem fog meg egyből a moziban. Ahogy néztem, végig vártam a nagy pillanatot. Az „Aha!” pillanatot, ahogy én nevezem. A pillanatot, amely mindent megváltoztat ennél a Tyler gyereknél. A Remember Me háromnegyedéig nem esett le, hogy ez a film nem az emberi faj megváltása lesz. Nem olyan a főhős, amilyenné válni akarok, vagy hősként tisztelhetek. Ez a valóság leképezése. Ez a film, teljes szándékoltsággal, én vagyok.

A vásznon magamat láttam, ahogy bukdácsolok előre az életben. Ha belegondolok, biztos vagyok benne, hogy ez volt az egyik oka annak, hogy a kritikusok ilyen rosszul fogadták a filmet, míg a közönség, bármilyen kevesen is voltak, imádta. A kritikusok hősöket akarnak látni.

Azt akarják tőlünk, hogy azt akarjuk, amit ők korrektnek tartanak. Amiért harcolni kellene, hogy akarjunk. Mikor hallottál olyan lelkesítő beszédet, amely arról szólt, hogy légy önmagad? Hogy ne akarj az élet fölé emelkedni, mintha az valami olyasmi lenne, ami visszatart téged?

Ez a film megmutatja, hogy kik vagyunk és milyen lehetőségek közül választhatunk, minden különösebb körítés nélkül. Nagy kár, hogy ennyire népszerűtlen dolog egyszerűen élni és előrehaladni az életben, akármennyi hibát is vétünk és akárhogy is kezeljük a velünk történteket. Sőt, odáig mennék, hogy a kritikusok talán nem is akarják, hogy legyen közönsége olyan filmeknek, mint a Remember Me, mert tudják, hogy ha nincs szükségünk hősökre, akkor nem lesz szükségünk az ő helyeslésükre sem. Lehet, hogy úgy érzik, a Remember Me és a hasonló filmek fenyegetik a fennhatóságukat a társadalom szerint elfogadhatónak tartott dolgokról.

Gans írása szerint „a kritikusok szükségtelen különbséget tesznek a média hatásának kiterjedése, intenzitása és károssága, mert nem tetszik nekik a média tartalma és a populáris kultúra általában; a magas kultúra által támasztott követelményekkel állnak hozzá és meglepi őket, amit látnak, hallanak és olvasnak.” (54) A kritikusok feltételezik, hogy tudják, mit kell akarnunk és mi a legjobb nekünk. Feltételezik, hogy tudják, mi a rossz nekünk és mit nem kell akarnunk. Nem szabad akarnunk látni egy olyan szereplőt, aki egy teljesen átlagos ember. Nem szabad akarnunk azonosulni a küzdelmével, a zavartságával. Nem szabad támogatnunk egy filmet, ami 9/11-et úgy használja fel, hogy a film végén sokkolja a közönségét.

Itt rejlik a legnagyobb ellentmondás, ahogy arra már hivatkoztam. A film végén, amikor látjuk Tyler húgát az osztályban ülni, miközben a tanár írja a dátumot a táblára, megdöbbenünk. Ha nem olvastuk előre a forgatókönyvet, vagy nem lőtte le valaki a poént, ez egy igazi sokkot jelent. És hogy nem lehetne az?

Számomra ez a valóság leírása, nem pedig egy rendezői eszköz, amely kihasználja a történelem egy tragikus pillanatát, hogy sokkolja a nézőket. A film megnézése után kezdenek feltűnni az utalások a végére, de közben annyira leköt Tyler személyisége és az, amit látunk benne, hogy ezek az utalások nem tűnnek fel. A kritika szerint ez csak a show része és meglehetősen hazafiatlan része. Offenzív és szörnyű. „Nagyon gyenge próbálkozás.” Valóban az?

Emlékszem, hogy amikor a terem felé sétáltam a moziban, figyeltem az akkor vetített filmek plakátjait. Nem kevesebb, mint négy háborús filmet adtak vagy reklámoztak, és nem értettem, hogyan lehet a második világháború, a korrupt kormányzat és az iraki háború teljesen elfogadható, miközben a Remember Me hazafiatlan. Nem adnék sokat ugyan a film végéért, de a három alkalommal, amikor láttam a filmet, nem láttam semmit, ami megsérthetett volna. Nem láttuk a repülőket, nem láttuk a tornyok leomlását, még a zajt sem hallottuk. A lényeg a szereplőkön volt és azon, hogyan reagáltak. Csendben néztem, ahogy mindenki rájött, hogy mi történt, nagyon erőteljes, nagyon sokkoló, de realisztikusan ábrázol egy történetet. Nem tudom, mit akartak a kritikusok, minek kellett volna történnie. Ki kellett volna hagyni szeptember 11-ét? Egy tipikus hollywoodi befejezést vártak a rendezőtől, annak ellenére, hogy mind tudjuk, mi történt? Nem éppen ez lett volna hazafiatlan? Forduljunk vakon 9/11 felé? Emlékszem a lázasan bejelentett „soha nem felejtünk”-re, a rákövetkező napokra, hetekre, hónapokra. Elmúlt volna? Ha egy film emléket tud állítani ennek a pillanatnak pozitív módon anélkül, hogy támadó lenne, miért ne állítana?

A bemutató másnapján láttam a Remember Me-t. A kritikákat olvasva és a figyelmeztetésekre hallgatva már annyira felkészültem, hogy a film nemi erőszakot vagy öngyilkosságot tartalmaz. Így írták le az emberek. Olyan szörnyűnek, hogy nem tudtak megbirkózni vele. A rendező szégyellje magát. Ilyesféle figyelmeztetések ellenére megnéztem a filmet és igazán örülök, hogy így tettem. Én azonban csak egy voltam a kevesek közül. A többség annyira a szívére vette a figyelmeztetéseket, hogy számukra a film csak egy pötty volt a radaron. Kár, hogy ennyien kihagyták a lehetőséget, hogy úgy jöjjenek ki a moziból, hogy jobban értenek egy ilyen meghatározó pillanatot a múltunkban.

Gans szerint „bár a kritikusok túlbecsülik a saját kultúrájuk ortodoxságát és a magas kultúrát, menekülést is kínálnak és egyfajta problémamegoldást is. Kevéssé értik meg az életet Amerika középső rétegeiben. Sok munkásosztálybeli és középosztálybeli amerikai még abban a társadalmi fázisban él, amelynek során megszabadul a tradicionális atyáskodó kultúrától és megtanul önállóan élni, saját igényekkel és értékekkel.” (72) Ez még egy ok arra, hogy tudjam, a kritikusok nem szerették a Remember Me-t, „mi” pedig igen.

Egy kritikus valóban minket képvisel? Felhatalmazták a mai kritikusokat arra, hogy megmondják, mitől lesz mestermű egy film és mitől nem? Még soha nem láttam kritikusokat arról értekezni, hogy egy film miként hat a társadalomra, vagy arról, hogy egy filmből milyen tanulság vonható le. Minden a színészről, a különleges effektekről, a költségvetésről és az általános hősi történetről szól. Ha egy film valamelyikben hibázik, az egy bukás. Tud ezekhez azonban az átlagos amerikai igazodni? Belekóstoltam már a magas kultúrába, kiterjedt családom egy része abban a légkörben él.

Olyasmi, amit már meglátogattam, mégsem tudok viszonyítani hozzá. Sosem mentem el a Drake Hotel bárjába Chicagóban, hogy külön asztalt kérjek, figyelmen kívül hagyva az ott ülőket. Soha nem vitorláztam körül a földet és soha nem töltöttem hétvégéket neves borászoknak smúzolva. Ha belenéznek egy filmbe, nem azt kellene látniuk a kritikusoknak, amit az átlagember láthat benne? Talán azért kapaszkodnak annyira a hősi koncepcióba, mert önmagukat is a magas kultúra Robin Hoodjának tartják. Elvesznek a gazdagoktól, adnak a szegényeknek és műveletleneknek. Megmutatják, mit kell elvárnunk és mire kell számítanunk a média különböző ágazataiban. Ahogy már utaltam rá azelőtt, a Remember Me kulcsmotívuma a film vége a közönség nagyrésze számára. Nekem az életemet változtatta meg. Ahogy már említettem, 9/11 bekövetkeztekor hetedikes iskolás voltam, a tanárunk pedig arra biztatott, hogy menjünk tovább, folytassuk a napi rutint. Azóta is így kezeltem szeptember 11-ét. Nem úgy éreztem, hogy nem érdemelt volna meg több figyelmet, egyszerűen nem volt hozzá kötődésem. Nem vesztettem el senkit az ikertornyokban vagy a repülőkön. Hallgattam, ahogy olvasták az áldozatok neveit a tévében és ugyanazt a szomorúságot éreztem, amit mindnyájan, a Ground Zero láttán. Idáig mégsem tudtam azonosulni az érzelmek széles skálájával, amelyet az érintett emberek éreztek. Annyira belebonyolódtam Tylerbe és a kapcsolatába a többi szereplővel, hogy szinte éreztem a veszteségüket. Sosem tudnám kijelenteni, hogy teljesen átérzem, amit az áldozatok barátai és családjai éreztek, de kaptam egy kis ablakot, amelyen át betekinthettem a fájdalmukba és reménytelenségükbe. Sok érzelem rohant át rajtam, egy enyhe pánikroham is kitört, míg a többi néző sírt vagy zokogott, sőt, kiabált a képernyőre. Átélhettem, érezhettem a történelem egyik pillanatát és ezért örökké hálás leszek. Nem tudtam átérezni a dolgokat addig, amíg nem láthattam tisztán, mit kellett átélniük és mit kell még most is átélniük az érintetteknek. Nem csupán neveket vesztettünk el: anyákat, apákat, gyerekeket, nagynéniket és nagybácsikat, unokatestvéreket. Valódi embereket vesztettünk el, szinte önmagunkat. Ez egy olyan fájdalom, amelyet át akarunk élni. Tudni akarjuk, mit tudunk érezni.

Megrázottan, de boldogan hagytam el a mozit. A legelégedettebben, ahogy valaha elhagyhattam. Megosztottam ezt a boldogságot, akivel csak tudtam és mindenütt, akikkel beszéltem, hozzám hasonló középosztálybeliekkel, szerették a filmet. Rosszul reklámozták, ezzel mondjuk egyetértek. A film nem hagyományos szerelmes film, ahol a fiú találkozik a lánnyal. Így tűnhet, de ha egyszer is láttuk a filmet, tudjuk, hogy nem ez a legfontosabb kapcsolat, amit valaha láthattunk. Nagy kár, hogy ez a film soha nem arról lesz ismert, amit valójában nyújtani képes a közönségnek.

Hálás vagyok, hogy már jobban átlátom, miért voltak olyan élesek a kritikák és, hogy miért varázsolt el engem annyira ez a film. Bárkinek tudnám ajánlani. Ez egy olyan film, amelyhez mindnyájan tudunk kötődni valamilyen szinten. Látom magamat Tylerben, az anyámat az ő apjában, az atyáskodó rendőr szereplőt a szerelmi bánatával és még számtalan példát tudnék hozni. Ez egy film az Egyesült Államokról. A mai világban örülnünk kellene, hogy egyszer megnézhetjük magunkat kívülről.