Annak biza története vagyon. Még abból a boldog időből, amikor is összes kilóim száma és éveim száma is 23-al kevesebb volt. Juhé! Akkor léptem vissza a dolgozók táborába a második aprónép születése után, és az országban alig volt ismert a turkáló nevű intézmény. Olyannyira, hogy házhoz, azaz munkahelyhez jöttek. Izgatottan mentünk a kolléganőkkel ebédidőben a "hú de jó cuccok" kukkolására. Akkor kezdődött, hogy én aztán soha nem látom és nem láttam meg a turkálós ruhákban a fantáziát - egy darab kivételével. Kezembe akadt egy fekete rongydarab, ami 4 helyen össze volt húzgálva, olyan érdekes formán. Mintha egy darab tölteni való hengeres nem tudom mi lett volna. Rihegve-röhögve kérdeztem meg, mi ez? Hát ruha, hangzott a válasz. Ez?!
Na, jó. Felhúztam magamra, ami ugye azzal járt, hogy előbb bugyiig le kellett vetkőzni november idején, mert mégsem látszhat ki a melltartó pántja, hogy nézne már ki, meg aztán farmerra sem jó... Kijöttem a próbafülkéből és az éppen ott tartózkodók felvisítottak. Egyhangúan küldtek, hogy menjek már körbe a házban, hű de dögös, de marha jó. Fülig érő vigyorral levágtattam a tetőtérből, és egyenesen az igazgatóba futottam. Aki vendégeket kísért be... legalább húszat. És mit tett az én jó igazgatóm - 'hű, de jól néz ki, minden nap így kellene jönnie, fogadjunk, nem kellene jönnöm csitítani az ügyfeleket!' Ez meggyőzött arról, hogy megvegyem a rongyot. És hazahoztam... és eltettem... na, nem tegnapig, hanem az akkori karácsonyig, ami éppen közeledőben volt És felvettem, mert akkor még szépen kiöltöztünk, és a gyerekekkel együtt vonultunk le zene és csengőszóra a feldíszített fához. Ahogy meglátott, életem párja bokáig lesápadt, hogy ugye ezt nem akarom sehova felvenni. Hát, azóta a karácsony óta nem is volt rajtam. Viszont az időközben felcseperedő leánygyereknek adtam, hogy jó lesz majd neked valamire, én már fel nem vehetem (ugye évek, kilók). Ő meg eltette, egy másik estélyi alkalomra való gönc alá, mellé.
És megérkeztünk a tegnap estéhez. Szóval, felvettem a fehér hosszúlábú zoknit, mert az egyből beugrott, hogy jó lesz Bandus ruhájához. Meg megcsináltam a copfokat. És csak álltam, egy szál pendelyben, hogy na akkor hogyan tovább? Jött az isteni szikra, van ám nekem egy miniszoknyás fekete kosztümöm, aminek gumis a szoknyája, és jótékony vastag szövésű pamut, hátha nyúlik annyira, hogy belefér megrakott pocakom. Fel a tetőtérbe. Szokny elő, belebúj. Na jó, lépni is tudok benne, nem szalad fel a homlokkomig.
Pff... Mifenét vegyek felülre, ami kellőképpen kislányos? ( mindjárt 55 éves kislány... na jó, ebbe ne menjünk bele) Mégsem fehér blúz kellene, mert akkor még piros nyakkendőt is keresgélhetek.
Belefúrtam magam a hálószobai gardrób mélyébe. Puff, a fene megeszi, levertem valamit. Juhé, hát ez, emlékszel rá, felveszem, ha tudom.... Uh-uh, na... feljött. Tükör. Visítás, mert a tetőtől-talpig balett-tükör a lánygyerek szobájában lakik. Fetrengett a röhögéstől a gyermek. szóval, ez jó lesz.
És lementem, és jött az emberem, akinek eszébe sem jutott lesápadni a ruha láttán. Jószerivel észre sem vette. Mi tehette, az elfogyaszott vacsora, a vodka, a sör.... vagy csak az, hogy tuti biztos abban, hogy nem megyek sehova .. sem ebben a ruhában, sem másikban.
Mivel az én rongyommal Patti tuti ruhája is előkerült itt bemutatom azt is :)
Nna. Alig vártuk mi lányok, hogy este tíz legyen, mert akkorra szólt az invitálás a - pincénkbe. (Tudom, lányok, oda még egyszer kirándulnunk kell!) El nem tudtuk képzelni, mi várhat ránk. Merthogy a mi pincénk a ház felépülése óta permanensen a legnagyobb rumli állapotában leledzik és egyből csak a hatalmas dolgokat lehet megtalálni.
Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem volt egy vacak technika sem bekapcsolva, amikor Bandusom előadta a meghívást, mert igazán jópofán fogalmazta meg. Mindenesetre az szerepelt benne, hogy lefelé haladtunkban jelzőtáblák és jelzőfények leszenk, hogy ne tévedjünk el.
TTermészetesen, amikor elérkezett a tíznek órája, éppen a gép előtt szidtam a torrentet, mert mindent csinált csak azt nem, amit én akartam. És múlhatatlan szükség van a Jó reggelt, Vietnám-ra. Utolsóként elindultam lefelé... Természetesen jelzőfény már nem volt, mert kialudt. Úgyhogy az első tábla és a második el is kerülte a figyelmemet, mert a sötétben csak hang után haladhattam. Rettegtem is rendesen, hogy mikor fogok elmállászkodni a lépcsőn, de megúsztam. Leereszkedésemet a mélybe a Világok Harca című zene kísérte.
Ha valaki nem ismeri, szánjon rá némi időt (na jó, majdnem két órát)és hallgassa meg, én nagyon szeretem, sőt elmentem Németországig, hogy a húsz éves évforduló utolsó koncertjét meg is nézhessem, hallgathassam
És elém tárult a meglepetések meglepetése.
A hátsó pince hátsó részében egy retró disco fogadott.
Fények, szőnyegek, csipkefüggönyök a falakon... És Bandus sürög-forog a retró - értsd az eddigi évek során elhasználódott és kiselejtezésre került, de még működö zajkeltő - kazettás magnó körül, fejhallgatóval a fején.
Előtte a feledés homályába merült magnókazetták, és a két itthon tartózkodó gyerekem tomboló diszkótáncot lejt a zenére.
És elszúrtam!
Videóra állítottam a telefont, eszméletlen jól mozgattam a kamerát.... Csak a felvétel gombot nem nyomtam le....
Most mély csönd, és magamba roskadás....
Hogy lehetek ekkora .... analfabéta?
Természetesen próbálkoztam új felvétellel, de ugye az már nem az az igazán spontán senki nem tud semmiről.
Pfff. van még egy videó, de nem akar felmászni. Lehet hosszú neki, majd meglesem.
De azért jó volt.
Vagy száz évvel ezelőtt készült egy magyar szöveges Boney M, hát, visítva röhögtünk a szövegeken. Sajnos, nem találtam a youtube-on belőle egyet sem. Kazettát meg most nem tudok mivel digitalizálni. Meg volt mézes-meggyes nyilem-nyalom apacukaféle likőr,ami finom és nem száll az ember lányának a fejébe. És táncoltunk, bár a fiatalkorúm nem volt hajlandó rendesen táncolni.
Sőt, úgy viselkedett, mint aki nem is járt három évig társastáncra... de ez egy másik probléma, ami a fenét sem érdekli éppen most. Majd kinövi... életkori sajátosság.
Megegyeztünk, hogy megőrizzük a disco-s helyet és beosztjuk, melyik nap ki mehet le kedvére bőgetni az általa kedvelt zenét. Onnan nem hallatszik sehova - ha nem nyitjuk ki a pinceablakot.
És éjfél előtt pár perccel feljöttünk, előkészíteni a virslit, a poharakat. Koccintottunk, BÚÉK-oltunk, és...
Megint volt egy meglepetés, mert három évvel ezelőtt vettünk szilveszterre rakétákat, 6-ot, de nem használtuk akkor el. Szimplán elfelejtettük. A következő évben nem találtuk. Tavaly el akartuk vinni Vrsar-ba, és nem találtuk. Csak a szemünk előtt volt, a folyosón, a cipős szekrényen. Ott senki nem is kereste, míg augusztusban a fiatalkorú meg nem lengette,hogy ez meg honnan van. Megvan! És most meg is volt! És kilőttük őket. És működtek, nem csak azt mondták, hogy pfff. Felrepültek és lett belőlük néhány színes pötty.
Megettük a virslit, kivégeztük a pezsgős üveget, ettünk néhány szem pogácsát, és én elpilledtem.
Még le akartunk menni a Raszputyint meghallgatni, de képtelen voltam lemenni a dizsibe újból. A fiú gyermek és én elballagtunk fekvés irányba, Bandus meg a leánygyerek lementek még. Hajnali három felé hallottam, hogy feljöttek tentézni ők is. És még mindenki alszik.
